A présház és az idő

Kezdetben vala az egyetértés. Az úgy volt, hogy a hétfejű sárkány összes álarcát eldobta, aranyeső hajtott a kertek alatt, szivárvány vert hidat a lelkek között és a lacikonyhákból sült kolbász illata szállt az ég felé. Egy jó hat láb magas ember támasztotta a pultot a tér közepén, a tömegre ügyet sem vetett, tömött szakállába vörösezüst szalagokat festett a zsír és az idő. Elgondolkozva rágta a kenyérhéjat, mustárba tunkolta, szuszogva nyelte az életet, fűszeres bort kortyolt hozzá. Fején prémes sapka, kabátja alól kikandikál viseltes inge, lábán csizma. Czinege Kálmán – merthogy őróla van szó – boldog volt. Lányainak erdélyi babát vásárolt, az asszonynak sárgarigók bőréből varrt sztambuli cipőt, fiacskájának szürkéskék és piros üveggolyókat, amiket a szeme láttára könnyezett egy prágai zsidó. A szeretőjének pedig, nos a szeretőjének egy urfai örmény által hozatott könyvet készült hazavinni. A kötése halpikkely, a törtfehér lapok mirtuszszagú álmokat hordoznak. Ezen kívül van még a kocsin két hordó tokaji bor, zsíros bödönök, füstszagú fenyővíz, egy zsák liszt és némi só is a dési bányákból.

Az elmélkedésből sajtszagú, egérarcú kis emberke téríti vissza. Mellette áll, monoton ütemben tölti magába a szilvóriumot, csapzott haja a homlokába tapad, szemüvege megremeg az orrán. Van benne valami bocsánatkérő alázat, csak a szeme más. Nagyon más. Felnéz, egyenesen bele Czinege Kálmán éjfekete szembogarába, majd azon is túl, hús és erek közé, megfájdítva a fejet, poshasztva a gondolatokat. Zöld ez a tekintet, metszően zöld. Vagy sárga, mint a pergő vadméz susogó nádasok ölén. Esetleg szürke, mint az a kis felhő abban a szerb legendában. A felhő, ami odafagyott Hosszúfalva fölé immáron hét szűk esztendeje, és nincs aki levakarja arról a rohadt égről, hiába küldte a császár a legnagyobb tudósait, leghangosabb szemfényvesztőit, végül már bárkit, aki jelentkezett. Nem használt átok, áldás, ráolvasás, a felhő ott maradt, protestált a papok litániáira, nem tántorította a kereszt, lehetett bár kálvinista vagy pápista kezekben, kudarcot vallott a naményi rabbi, sőt, az a titokban idehívatott drinápolyi dervis is, aki megesküdött Mohamed szakállára, hogy az ég kékjére fagyott felhők eltávolításához ő ért a legjobban.

Nem sok szó esik köztük. A nagydarab ember megbabonázva indul a kicsi után, aki még út közben is dönti magába a pálinkát. Elhagyják a piacteret, végigmennek a hentesek utcáján, döglegyek kísérik ki őket a kolozsvári kapun, fel a püspöki szőlők között megbúvó présházig. Az alacsony, vézna kis férfi előresiet, zsebéből rozsdás vaskulcsot húz elő, a zárba illeszti, majd háromszor jobbra, kétszer balra, végül kétszer újra jobbra fordítja. A rituálé végén a korhadt faajtó kitárul, dohszagot csavar a szellő az orrukba, a szakállas ember később a fia életére esküszik, hogy apró, sörhasú, szőrös pofájú tündérek vezették őket a hegyen, folyamatosan énekelve és káromkodva, olyan ocsmányságokat kiáltozva, amelyeket ő elgondolni is szégyell, nemhogy újra kimondani. A présházban döngölt padló, és vattacukorrá keményedett pókhálófonatok fogadják a betérőket. A két férfi megáll, majd szembefordul egymással. Percekre megnémulnak, dehogy némulnak, dehogynem. Kint ezalatt rohan az idő, kidőlnek a diófák, a szőlő elpusztul, gyökerét féreg rágja, gránátok repülnek, vasszörnyek tapossák a jajgató földet, a városkaput ami alatt idefelé átjöttek egy csillagosra festett bomba tépi darabokra, bűn lesz különböző nyelveken beszélni, a papok elhagyják a templomokat, az embereket elföldelik, csontjuk is elporlad, akár az emlékük. A kis ember végül nagyot sóhajt, zsebkendőért nyúl, törli a szemét, akárha könnyes lenne. Azután összecsapja a tenyerét és Czinege Kálmán legnagyobb ámulatára a ruha a padlóra esik, fehér füst szökik a nadrág száraiból, tömjénillat kúszik elő a fal repedéseiből. Horkan, prüszköl a nagy ember, mintha fulladástól menekült volna, tapogatja magát, biztosan megvan-e mindene, végül kilép a présházból és leül a nyirkos anyaföldre. Remegnek a lábai, a szíve a torkában verdes, oldalra fordul, epét hány az idegtől. Majd megtörli a száját, és visszafelé indul, ahol a szekerét hagyta. Hátra többé nem néz, a présház elhalványul, délibábbá válik, talán nem is volt sohasem. A lélek megkeményedik, kéreg sül rá, kevés vörösborssal és őrölt mentalevéllel keverve. A szakállas ember szemében könny sűrűsödik, peregni kezd, sárga és édes akár a virágméz. Kabátja zsebéből üvegcsét húz elő, abba gyűjti. Biztos ami biztos. Meghűlés ellen még jól jöhet.